23. fejezet

Reggel szörnyű érzés volt, arra kelni, hogy a telefonom kiabál. Morogva kinyomtam, majd hozzá vágtam a fotelhez. Vagy is csak akartam, mert elfejtettem, hogy nem otthon vagyok. Szerencsére nem tört össze, de csak is a tegnap esti ruháink miatt.
Lucas mellettem még aludt, nem zavarta a telefon idegesítő hangja. Irigyeltem, hogy ennyire nyugodtam tud aludni.
Kibújtam az öleléséből, majd bezárkóztam a fürdőszobába. Ott vettem egy gyors zuhanyt, vissza vettem a tegnapi ruháit, majd bementem Abby szobájába. A kislány még mindig az igazak álmát aludta.
- Jó reggelt. - simogattam meg a haját.
- Neked is Charlotte. - nyújtózkodott.
- Aludj csak. Megyek a kávézóba. - adtam a fejére egy puszit.
- Siess haza. - ölelte át az apró kezeivel a nyakam.
- Ígérem. - suttogtam, már az álomba lévő kislánynak.
Leakasztottam a pótkulcsot a tartóról, majd a saját kulcssomomat is magamhoz vettem. Gyalog indultam meg haza felé, tökéletes vissza nem térő alkalom arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Meg azt is nagyon fontos figyelembe venni, hogy én egy "szál" kulccsal jöttem el otthonról. Szóval vagy gyalog megyek haza, vagy felébresztem Lucas-t. Amit nem akarom. Nem csak azért, mert jaj szegény, de fáradt jót tesz neki a pihenés. Hanem mert magam akarok lenni. Megszoktam, hogy magam vagyok az ügyes-bajos dolgaimmal. Úgy csinálok mindent, ahogy neked meg Abby-nek jó. Vagy is csak ebbe a pár hónapba csináltam így, előtte mindent úgy ahogy az én munka, tanulás mániás fejem kitalálta. Most, hogy Abby itt van legalább nem csak a könyvek és a kávéscsészék között szoktam válogatni. Néha a kezembe kerül egy plüss vagy éppen egy számomra túlságosan is rikító rózsaszínű ruha darab. Vagy is nekem minden rózsaszínű ruha túl feltűnő.
Az utcán az élet pezsgett, mindenki sietett. Én is gyorsabban szedtem a lábaim, mert egy órám van haza érni átöltözni és a kávézóba mosolyogva fogadnom a vendégeket. Nem fog ez menni.
Végül is haza értem, bár lihegtem a futástól, de nem volt időm megpihenni, mert mennem kellet már azonnal. Pontosan hétre estebe be az ajtón. Főnök csak megrázta a fejét, majd egy intéssel köszönt nekem.
Minden vendéget mosolyogva fogadtam, és közben meg a legbárgyúbb hangom vettem fel. A kávékat felfelé görbülő szájjal vittem ki. Nem foglalkoztam semmilyen megjegyzésre, ami valamelyik testrészemre érkezett. Régen már felkaptam volna a vizet és leöntöm az italával a pasit, de most valahogy még ez sem tud zavarni.
Boldog vagyok, pedig tegnap a rokonomnál voltam. Ilyenkor általában egy fél hét mire megemésztem, hogy milyen lelki terroron mentem keresztül. De most, hogy Lucas ott volt tök könnyen ment, ami még én magam is meglepődök. Még mindig nem hiszem, hogy velem történt ez meg.
Abby megjelenése is felforgatta az életem, majd erre még belerondít Lucas is. De valahogy nem tudok dühös lenni azért, amit tett. Még csak egy kicsit sem tudok rá haragudni, annyira...
- Charlotte, ide tudnál jönni egy kicsit. - zavarta meg az ábrándozásomat a főnököm.
- Persze. - már mentem is, mosolyogva.
- Van egy hatalmas rajondog, mert csak tőled fogad el kávét. - bökött egy férfi felé.
- Jó. - vontam meg a vállam.
- Nagyon rövidet semmivel. Remélem te tudod ez, mit is jelent, mert én annyi fajta kávéval találkoztam, de ilyennel még nem.
- Gondolom cukor tej nélkül sima expresszo? - kérdezem, mire csak megvonja a vállát, majd magamra hagy.
Megcsináltam a kávét, majd odalépkedtem az ismerős arcú férfihoz. Olyan mintha a fiatalabb kiadásával már találkoztam volna.
- Miss Betranche. - nyújtotta oda nekem a kezét, amit el is fogadtam - Mr. Crine vagyok. - mutatkozott be, mire minden világossá vált számomra. Lucas apjával állok szembe.
- Miben segíthetek?
- Kérnék öntől egy hatalmas szívességet. 

22. fejezet

Azt hittem a családomnak van annyi esze, hogy rá jön nem akarok beszélni arról, hogy került hozzám Abby, de ők folyamatosan kérdezgettek. Szerencsére azért megvárták míg el nem aludt a kanapén. Hiába próbáltam meg kulturáltan megmondtam, hogy nem szeretnék erről beszélni. Már ki is akadtam, de akkor sem esett le nekik, szóval kénytelen voltam elmondani nekik majdnem mindent. Mivel már Abby-t ki veséztük, szegény lány, Lucas lett fő téma. Nem is akarok visszagondolni, hogy mit mondtak az én kislányomról. Csak azért mert örökbe fogadtam, ugyan úgy szeretem mintha öt órát vajúdtam volna vele bent a kórházba, vagy akárhol. Lucas-ról szerencsére nem tudtak semmi szörnyűséget a fejéhez vágni mert ott volt. De amikor elment Wc-re arról beszéltek, hogy milyen balfasz volt, hogy nem tudta hamarabb megkérni a kezem, hogy ha már több éve ismerjük egymást. Megváltás volt amikor végre el tudtam tőlük szabadulni. Értem én hogy rokonok, de őket a legjobb utálni. Nincs velünk semmi bajom, csak legyen közöttünk pár kilométer, sokat javít a kapcsolatunkon. Könnyes búcsút vettem tőlük és fellélegeztem a kocsiba.
- Sokkal jobb, hogy most már elválaszt pár kilométer. - sóhajtottam fel Párizs határait átlépve.
- Nem akarok semmi rosszat mondani róluk. - kanyarodott le az utcájára.
- Megengedem, de miért hozzád megyünk? - néztem rá értetlenül, bár ő ezt nem látta.
- Mert. - vonta meg a vállát, de a magyarázatot nem folytatta.
- Tényleg miért megyünk hozzád?
- Mert Abby karácsony ajándéka nálam van, és megígértem neki, hogy megmutattam neked.
- Holnap nem lehetne, álmos vagyok. - támasztottam alá az állításom, még egy ásítással is.
- Nem, de ha már így szóba kerül. - pillantott rám, majd újra az útra szegezte a pillantását.
- Arról akarsz beszélni, hogy költözzünk össze? - dőltem neki az ajtó ablakának.
- Igen.
- Holnap, most én fáradt vagyok ehhez.
- Rendben.
Nem beszélgettünk tovább. Én csak arra fordítottam erőt, hogy ne aludjak be. Az is sok energiámat felemésztett. A házba konkrétan úgy mentem be, mint valami alkoholista. Szerencsére Abby-t Lucas vitte, én nem biztos, hogy biztonságosan be tudtam volna vinni. Még saját magam is nagyon nehezen sikerült. Ahogy beléptem a küszöbön lerugdostam a cipőmet, kabátomat ledobtam a kanapéra és megindulta felfelé. Lucas szobája ajtaját kinyitottam és beledőltem az ágyba. Magamra húztam a paplant és vártam, hogy a kellemes álom a szememre jöjjön.
- CHARLOTTE. - kiabálta teli torokból Abby.
- Hogy van ennyi energiája? - kérdeztem magamtól, de nem tudtam rá válaszolni.
Minden erőmet összeszedtem és megindultam a hang irányába. Szemem alig volt nyitva, csak éppen annyira, hogy nem menjek neki semmilyen tárgynak. Beléptem a szobájába és megláttam, ahogy egy macskát simogat.
- Vettél neki egy macskát? - akadtam ki.
- Kutyát akart, de mikor megláttam ezt a vörös cicát tudtam, hogy tökéletes lesz neki.
- Ezért még számolunk, tudod te mennyi baj van egy macskával?
- Vállalta érte a felelősséget, érte meg én vállalom. - ölelte át a derekam, és az orrával elkezdte bökdösni az arcomat.
- Én csak hagy feküdjek le.
- Megyek veled egyedül nem lehet. - harapott bele a fülembe.
Megforgattam a szemem, majd oda mentem Abby agyához és adtam a fejére egy puszit és a nyakáig felhúztam a paplant. A macska a feje mellé telepedett le. Megfogtam és letettem az ágy mellett lévő párnára. Lekapcsoltam a villanyt, majd vettem egy utolsó pillantást a Abby-ra majd rácsuktam az ajtót. Visszamentem Lucas szobájába. Mire oda értem már pizsamában ült a ágy szélén, és egy pólót tartott a kezembe. Felém dobta, mire lecincáltam magamról az eddigi gönceimet, és felvettem az általa választott ruhát. Párnát hozzá vágtam a kapcsolóhoz, mire az egész szoba sötétségbe borult. Oda vackoltam magam a jegyesem mellé, és a mellkasán nyomott el az álom. Álmomba minden egyes rokonomat elküldtem a föld középpontja felé, ahol jó meleg van.