1. fejezet

Minden szombatot itt töltöm. A szórakozó helyen, de nem a vidámság miatt. Minden szombat este itt vagyok felszolgáló. El kell viselnem a részeg fazonokat akik azt hiszik, hogy pár szép szó után az ágyukba dőlök, vagy éppen ahol rájuk jön a kan görcs. Nem azért költöztem Párizsba, hogy mindenkinek az olcsó kurvája legyek.
Tanulni jöttem ide, és meg is csinálom. Hiába kell iskola időn kívül kávézóban segédkeznem, vagy minden szombaton ebbe a bárba.
- Charlotte. - kiabálta a főnököm.
- Igen? - fordultam felé.
- Te zársz. - dobott meg a kulccsal.
Eltettem a zsebembe, majd vissza fordultam és kitöltöttem az italt a vendégnek.
Hajnali háromkor mindenki elment, nagyjából összepakoltunk, majd bezártam az egész helyet. A kötényt leszedtem, majd a táskámba gyűrtem.
Párizs utcái kihaltak, nem járt senki erre. Mint minden este most is a Pont Royal hidat választottam. Ez a legkihaltabb.
Megálltam a közepén, majd oda sétáltam a korláthoz, majd kihajoltam, figyeltem a hömpölygő vizet, és a szomszédos hidat ahol szerelmes párok sziluettje töltötte meg.
Hullámok lágy dallamát amit akkor okoztak amikor felcsapódtak az oszlopokra, halk nyöszörgés törte meg.
Szememmel a hang forrását kerestem, de a hídon akár hányszor néztem körbe soha nem láttam senkit, de a nyöszörgést, szipogást és a sírást még mindig hallottam.
Még párszor körbe néztem, majd felültem a korlátra, majd figyeltem a város fényeit. Szeretek itt ülni, megszegve a szabály. Lógattam a lábát és a holnapomat terveztem. Nem tudom, hogy lemenjek anyáékhoz, vagy inkább maradjak otthon és élvezem egy kicsit a nyugalmat.
Sírást még mindig nem hagyták abba, most már kezdett zavarni. Ez az egy jó a szombatba, ami már vasárnap, hogy egyedül lehetek. Még télen is töltök itt egy kis időt, hogy ki tudjam szellőztetni a fejem. Azért szoktam ezt a hidat választani, mert itt szinte soha senki nem jön. Azért teszek egy 20 perces kitérőt, hogy itt üldögélve elküldjem mindennek a paraszt bunkó vendégeket.
Morogva leugrottam a korlátról, majd megindultam haza felé.
Utolsó pillantást vetettem a városi fényekre, majd észre vettem az apró árnyékot.
Korláton kívül állt és folyamatosan sírt. Figyeltem, és vártam, hogy mit fog csinálni.
Elengedte a korlátot, majd elkezdett dőlni a víz felé. Azonnal oda futottam, majd a kabátjánál fogva vissza húztam.
Remegett a kezembe, és folyamatosan sírt.
- Nincs semmi baj. - suttogtam a fülébe, miközben a hátát simogattam - Nem lesz semmi baj.
Addig-addig nyugtattam míg el nem aludt a kezembe.
A híd közepén álltam egy öngyilkos jelölt kislánnyal. Nem látom a szüleit, vagy akárkit is, hogy erre járna.
Magamhoz öleltem a hideg testét, majd így indultam meg haza fele. Nem hagyhatom magára, a végén megint le akar ugrani a hídról. Majd holnap haza viszem, csak nem fognak lecsukni gyerek rablásért, végül is megmentettem, ez számít nem? Remélem.
Szerencsére a házban megjavították a liftet, így nem kellett cipekednem. Felértem a lakásomba, majd lefektettem az ágyba. Leszedtem a kabátját, majd nyakig betakartam nehogy megfázzon.
Egy egyszerű kis kétszobás házba lakok. Régen volt lakótársam, de felszedett valami pasit és össze költöztek. Azóta enyém az egész ház. Nem nagy, de nekem pont elég. Nem egy luxus villa több rejtett ajtóval, amit titkos medencéket, meg mozi termeket rejt. Csak egy egyszerű szolid, lakás amiben bőségesen elférek, nincs idegesítő lakótárs, számomra ez a tökéletes otthon.
Vettem egy gyors zuhanyt, majd befeküdtem a titokzatos lány mellé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése