22. fejezet

Azt hittem a családomnak van annyi esze, hogy rá jön nem akarok beszélni arról, hogy került hozzám Abby, de ők folyamatosan kérdezgettek. Szerencsére azért megvárták míg el nem aludt a kanapén. Hiába próbáltam meg kulturáltan megmondtam, hogy nem szeretnék erről beszélni. Már ki is akadtam, de akkor sem esett le nekik, szóval kénytelen voltam elmondani nekik majdnem mindent. Mivel már Abby-t ki veséztük, szegény lány, Lucas lett fő téma. Nem is akarok visszagondolni, hogy mit mondtak az én kislányomról. Csak azért mert örökbe fogadtam, ugyan úgy szeretem mintha öt órát vajúdtam volna vele bent a kórházba, vagy akárhol. Lucas-ról szerencsére nem tudtak semmi szörnyűséget a fejéhez vágni mert ott volt. De amikor elment Wc-re arról beszéltek, hogy milyen balfasz volt, hogy nem tudta hamarabb megkérni a kezem, hogy ha már több éve ismerjük egymást. Megváltás volt amikor végre el tudtam tőlük szabadulni. Értem én hogy rokonok, de őket a legjobb utálni. Nincs velünk semmi bajom, csak legyen közöttünk pár kilométer, sokat javít a kapcsolatunkon. Könnyes búcsút vettem tőlük és fellélegeztem a kocsiba.
- Sokkal jobb, hogy most már elválaszt pár kilométer. - sóhajtottam fel Párizs határait átlépve.
- Nem akarok semmi rosszat mondani róluk. - kanyarodott le az utcájára.
- Megengedem, de miért hozzád megyünk? - néztem rá értetlenül, bár ő ezt nem látta.
- Mert. - vonta meg a vállát, de a magyarázatot nem folytatta.
- Tényleg miért megyünk hozzád?
- Mert Abby karácsony ajándéka nálam van, és megígértem neki, hogy megmutattam neked.
- Holnap nem lehetne, álmos vagyok. - támasztottam alá az állításom, még egy ásítással is.
- Nem, de ha már így szóba kerül. - pillantott rám, majd újra az útra szegezte a pillantását.
- Arról akarsz beszélni, hogy költözzünk össze? - dőltem neki az ajtó ablakának.
- Igen.
- Holnap, most én fáradt vagyok ehhez.
- Rendben.
Nem beszélgettünk tovább. Én csak arra fordítottam erőt, hogy ne aludjak be. Az is sok energiámat felemésztett. A házba konkrétan úgy mentem be, mint valami alkoholista. Szerencsére Abby-t Lucas vitte, én nem biztos, hogy biztonságosan be tudtam volna vinni. Még saját magam is nagyon nehezen sikerült. Ahogy beléptem a küszöbön lerugdostam a cipőmet, kabátomat ledobtam a kanapéra és megindulta felfelé. Lucas szobája ajtaját kinyitottam és beledőltem az ágyba. Magamra húztam a paplant és vártam, hogy a kellemes álom a szememre jöjjön.
- CHARLOTTE. - kiabálta teli torokból Abby.
- Hogy van ennyi energiája? - kérdeztem magamtól, de nem tudtam rá válaszolni.
Minden erőmet összeszedtem és megindultam a hang irányába. Szemem alig volt nyitva, csak éppen annyira, hogy nem menjek neki semmilyen tárgynak. Beléptem a szobájába és megláttam, ahogy egy macskát simogat.
- Vettél neki egy macskát? - akadtam ki.
- Kutyát akart, de mikor megláttam ezt a vörös cicát tudtam, hogy tökéletes lesz neki.
- Ezért még számolunk, tudod te mennyi baj van egy macskával?
- Vállalta érte a felelősséget, érte meg én vállalom. - ölelte át a derekam, és az orrával elkezdte bökdösni az arcomat.
- Én csak hagy feküdjek le.
- Megyek veled egyedül nem lehet. - harapott bele a fülembe.
Megforgattam a szemem, majd oda mentem Abby agyához és adtam a fejére egy puszit és a nyakáig felhúztam a paplant. A macska a feje mellé telepedett le. Megfogtam és letettem az ágy mellett lévő párnára. Lekapcsoltam a villanyt, majd vettem egy utolsó pillantást a Abby-ra majd rácsuktam az ajtót. Visszamentem Lucas szobájába. Mire oda értem már pizsamában ült a ágy szélén, és egy pólót tartott a kezembe. Felém dobta, mire lecincáltam magamról az eddigi gönceimet, és felvettem az általa választott ruhát. Párnát hozzá vágtam a kapcsolóhoz, mire az egész szoba sötétségbe borult. Oda vackoltam magam a jegyesem mellé, és a mellkasán nyomott el az álom. Álmomba minden egyes rokonomat elküldtem a föld középpontja felé, ahol jó meleg van.