23. fejezet

Reggel szörnyű érzés volt, arra kelni, hogy a telefonom kiabál. Morogva kinyomtam, majd hozzá vágtam a fotelhez. Vagy is csak akartam, mert elfejtettem, hogy nem otthon vagyok. Szerencsére nem tört össze, de csak is a tegnap esti ruháink miatt.
Lucas mellettem még aludt, nem zavarta a telefon idegesítő hangja. Irigyeltem, hogy ennyire nyugodtam tud aludni.
Kibújtam az öleléséből, majd bezárkóztam a fürdőszobába. Ott vettem egy gyors zuhanyt, vissza vettem a tegnapi ruháit, majd bementem Abby szobájába. A kislány még mindig az igazak álmát aludta.
- Jó reggelt. - simogattam meg a haját.
- Neked is Charlotte. - nyújtózkodott.
- Aludj csak. Megyek a kávézóba. - adtam a fejére egy puszit.
- Siess haza. - ölelte át az apró kezeivel a nyakam.
- Ígérem. - suttogtam, már az álomba lévő kislánynak.
Leakasztottam a pótkulcsot a tartóról, majd a saját kulcssomomat is magamhoz vettem. Gyalog indultam meg haza felé, tökéletes vissza nem térő alkalom arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Meg azt is nagyon fontos figyelembe venni, hogy én egy "szál" kulccsal jöttem el otthonról. Szóval vagy gyalog megyek haza, vagy felébresztem Lucas-t. Amit nem akarom. Nem csak azért, mert jaj szegény, de fáradt jót tesz neki a pihenés. Hanem mert magam akarok lenni. Megszoktam, hogy magam vagyok az ügyes-bajos dolgaimmal. Úgy csinálok mindent, ahogy neked meg Abby-nek jó. Vagy is csak ebbe a pár hónapba csináltam így, előtte mindent úgy ahogy az én munka, tanulás mániás fejem kitalálta. Most, hogy Abby itt van legalább nem csak a könyvek és a kávéscsészék között szoktam válogatni. Néha a kezembe kerül egy plüss vagy éppen egy számomra túlságosan is rikító rózsaszínű ruha darab. Vagy is nekem minden rózsaszínű ruha túl feltűnő.
Az utcán az élet pezsgett, mindenki sietett. Én is gyorsabban szedtem a lábaim, mert egy órám van haza érni átöltözni és a kávézóba mosolyogva fogadnom a vendégeket. Nem fog ez menni.
Végül is haza értem, bár lihegtem a futástól, de nem volt időm megpihenni, mert mennem kellet már azonnal. Pontosan hétre estebe be az ajtón. Főnök csak megrázta a fejét, majd egy intéssel köszönt nekem.
Minden vendéget mosolyogva fogadtam, és közben meg a legbárgyúbb hangom vettem fel. A kávékat felfelé görbülő szájjal vittem ki. Nem foglalkoztam semmilyen megjegyzésre, ami valamelyik testrészemre érkezett. Régen már felkaptam volna a vizet és leöntöm az italával a pasit, de most valahogy még ez sem tud zavarni.
Boldog vagyok, pedig tegnap a rokonomnál voltam. Ilyenkor általában egy fél hét mire megemésztem, hogy milyen lelki terroron mentem keresztül. De most, hogy Lucas ott volt tök könnyen ment, ami még én magam is meglepődök. Még mindig nem hiszem, hogy velem történt ez meg.
Abby megjelenése is felforgatta az életem, majd erre még belerondít Lucas is. De valahogy nem tudok dühös lenni azért, amit tett. Még csak egy kicsit sem tudok rá haragudni, annyira...
- Charlotte, ide tudnál jönni egy kicsit. - zavarta meg az ábrándozásomat a főnököm.
- Persze. - már mentem is, mosolyogva.
- Van egy hatalmas rajondog, mert csak tőled fogad el kávét. - bökött egy férfi felé.
- Jó. - vontam meg a vállam.
- Nagyon rövidet semmivel. Remélem te tudod ez, mit is jelent, mert én annyi fajta kávéval találkoztam, de ilyennel még nem.
- Gondolom cukor tej nélkül sima expresszo? - kérdezem, mire csak megvonja a vállát, majd magamra hagy.
Megcsináltam a kávét, majd odalépkedtem az ismerős arcú férfihoz. Olyan mintha a fiatalabb kiadásával már találkoztam volna.
- Miss Betranche. - nyújtotta oda nekem a kezét, amit el is fogadtam - Mr. Crine vagyok. - mutatkozott be, mire minden világossá vált számomra. Lucas apjával állok szembe.
- Miben segíthetek?
- Kérnék öntől egy hatalmas szívességet.